Mintha tegnap történt volna…
Mintha tegnap történt volna,
oly tisztán látunk minden apró részletet,
s az azóta feltárt összes lelet,
csak erősíti eme képzetet,
a képzelet szülte képeket, melyeket
két évezred homálya sem feledtet.
Szentté avattunk minden csepp könnyet,
hordjuk a Keresztet, a Szentírást, a Könyvet,
mely beszámol róla,
– s mivel Isten alkotása –
hitünk alapja, tudatunk rugója.
Felszentelt papok mindezt prédikálják,
s nem fér hozzá kétség,
hogy az Idő próbáját kiállják.
Viszont, ami valóban tegnap történt, arról tudjuk,
hogy nem tudunk róla semmit,
ahány a szó, annyifélét említ,
csak legyintünk, és hitetlenül csóváljuk fejünk,
mert azt azért tudjuk, hogy csak játszanak velünk.
De jőni fog, mert jőni kell,
aki kihámozza belőle a lényeget,
összebékít hazugságot és tényeket,
képviselve ezzel egy felsőbb érdeket,
s az utókor úgy fog emlékezni ránk:
mintha tegnap történt volna minden…
Amikor valami már olyan nagy, hogy nagyobb már nem lehet, akkor az lesz a legkisebb
Nietzsche tévedett! Nem übermenschek, hanem – istenments, hogy bárkit is megsértsek (németül amúgy sem tudok) – legfeljebb csak untermensch-ek vagyunk. Hogy übermenschek nem vagyunk, azt Hitler már mindenre kiterjedő alapossággal bebizonyította! Hogy magjai vagyunk-e a Jövőnek, ez viszont már csak rajtunk múlik.
Miért van annyi boldogtalan ember? Boldogtalan az az ember, aki olyan célokat tűz ki maga elé, amelyeket képtelen megvalósítani. A múltnak élő ember a múltat siratja vissza („Merjünk nagyot álmodni!”, vagy inkább csak jókat aludni?). A mának élő ember a maximalizmusától szenved („Nekem minden jár, mert én megérdemlem!”, bár szerintem csak a szája jár, és azt meg is érdemli!). A jövőnek élő ember nem látja a Jövőt, és ez az, ami boldogtalanná teszi („Álmodtam egy világot magamnak”, majd elmentem lakodalmas rockernek!).
(Kollektív) Tudatunk olyan kezdetlegesen primitív, hogy annak ellenére, hogy belaktuk a Földet, nagyobb az esélye annak, hogy elpusztítjuk, minthogy lakóhelyünkké, otthonunkká varázsoljuk.
Nekünk nem az a dolgunk, hogy megtervezzük a Jövőt, hiszen még csak elképzelésünk sincs arról, hogy hogyan kellene kinéznie. Nekünk az a dolgunk, hogy sanszot adjunk a jövőnek, hogy egyszer majd megszülethessen, és amikor majd világra jön, akkor ne kelljen mindent nulláról, elölről kezdenie! Persze ha számunkra nem fontos, hogy a jövő emberéhez bármi közünk is legyen, ha nem fontos, hogy büszke legyen ránk, ha nem tartunk semmit sem fontosnak arra, hogy átmentsük a jövő számára, akkor csatlakozzunk azokhoz az örökre eltűnt civilizációkhoz, amelyeknek még hírmondója sem maradt, vagy rosszabb esetben csak intő példa leszünk a számukra!
Egy új világ ősemberei lehetünk, ha esélyt adunk a Jövőnek. Ha nem, akkor csak buta tyúkok maradunk, akik a Múlt romjaira összehordott szemétdombon elkapirgálgatunk még ideig-óráig.
Akár igaz is lehetne…
avagy
a hazugságcsapda
Szállodai recesszió!
– Van üres szobájuk? – kérdezi egy hajléktalan, egy elegáns szálloda portásától.
– Sajnálom, Uram, de pillanatnyilag minden szobánk foglalt. – válaszolja a portás kissé bizalmatlanul.
– De kérem! Én egy Nobel-díjas tudós vagyok. – felel sértődötten a hontalan.
– És miért kapott Nobel-díjat, ha meg nem sértem a kérdésemmel?
– Jövőbelátásért.
– Mikor?
– 2023-ban.
Egyirányú zsákutcák
Marx szerint a történelem az osztályharcok sorozata. Szerintem a történelem a hazugságok sorozata. Az emberiség történelmét már sokféle szempontból, sokféle érdekből megírták. Mindig a győztesek akarata érvényesült az adott kor történelemszemléletében. De bárhogy is írtak a történelemről, azt mindig vagy dicső csaták sorozataként ábrázolták, vagy uralkodó dinasztiák családregényének tekintették, vagy osztályharcok történetének, vagy a múlton való szenvelgésre és/vagy nosztalgiázásra használták. Beszéltek már róla patetikusan, cinikusan, kritikusan vagy kritikán alulian. Jelenleg éppen a hollywood-i monstre produkciók tükrében tetszeleg magának, de hát ebben a pénz centrikus világban ez nem is csoda. Sohasem beszéltek a történelemről, a maga belső valóságáról, az emberek (csúnya szó, de a tömeg) hétköznapi megélhetésének, gondjainak, küzdelmeinek, érzéseinek, örömeinek és fájdalmainak, sikereinek és kudarcainak leírásáról. Mindent, amit leírtak, pusztán a díszlet, a pompa, a ragyogás, az adatok feljegyzése, a lényegtelen események felnagyítása és túlhangsúlyozása.
A régészek ugyan képesek egy serlegre rábukkanni, mely több száz éve a föld mélyében hever, de képtelenek megmondani, hogy mire gondolt, mit érzett az az ember, aki bort ivott belőle. Csak úgy érthetjük meg, hogy egy adott korszakban miért éppen azokkal az eszközökkel uralkodott a többség felett a kiváltságos kisebbség, ha képesek vagyunk beleélni magunkat az adott kor egyszerű, hétköznapi életet élő embereinek gondolatvilágába. Ha ez a múlt esetében csak puszta fikció lehet, a jelen esetében talán sikerül még megragadni ezt a folyamatot. A jövő szempontjából ez sokkal fontosabb, mint a múlttal kapcsolatos bármilyen elfogult kijelentésből igazolni a jövő szükségszerűségeit. A múlt éppúgy homályba vész, és éppoly megismerhetetlen, mint a jövő.
Korunk civilizáció- és környezetpusztító életmódjának gyökerei az ipari forradalom kezdetéig nyúlnak vissza. A 19. század elejétől kezdve egyre gyorsuló ütemben jelenik meg a földön egy a múltban nem létező, a múlthoz nem kötődő, önálló életet élő embertípus, a szó szoros értelmében vett névtelen tömeg. Egy soha nem látott méretű belső „népvándorlás” indult meg a Föld összes országában. Mintha a négydimenziós térből (azaz a semmiből) pottyant volna a Földre több milliárd földön kívüli, aki sem kultúrájában, sem életmódjában, sem történelmében nem kötődik a Föld korábbi civilizációihoz.
A hagyományos oktatási rendszer képtelen lépést tartani a népesség növekedéssel, így ezek az új honfoglalók egyre inkább a társadalom peremére sodródnak, mely társadalomnak (ha a mennyiséget és nem a minőséget tekintjük) már szinte csak pereme van. Megszületett a jövőkép nélküli és múlt nélküli tömeg, melynek tagjai szükségszerűen kizárólag önmaguknak és a mának élnek. Ez a tömeg lázadt fel a hagyományos társadalmi formákkal szemben, és hozta létre a demokrácia paródiáját, a többségi diktatúrát. Az emberek egymáshoz való viszonyulását már nem kis lakóközösségek hagyománytisztelő életformája határozza meg, hanem az ember, mint olyan, tömegtermékké vált. Ez az a tömeg, amely korlátlan mértékben manipulálható, akinek egyetlen mérőeszköze van a pénz. Saját vágyálmaik termelik ki azokat a társadalmi igazságtalanságokat, amelyektől ők szenvednek a legjobban, és természetesen ők emelik fel legharsányabban a hangjukat ellene. De képesek vagyunk-e megállítani ezt a féktelen tobzódást a mában, vagy egy-két generáció múlva már nem lesz olyan ember, akinek fontos lenne megállítani?
Abból, hogy valakinek nincs múltja, még nem következik, hogy van jövője. Viszont ha a múlt nélküli emberekre megpróbáljuk rákényszeríteni a múlt akaratát, akkor könnyen elérhetjük, hogy sem múltjuk, sem jövőjük nem lesz. Belőlük lesznek a mának élő emberek, akik megelégszenek a puszta látszatokkal. A világ megdermed, és önmaga vég nélküli ismétlésével egyhelyben állva azt a látszatot kelti, mintha mozogna, mintha tartana valami felé. Az eszmék önálló életet kezdenek élni egymás mellett. Nem értjük, amit a másik mond, sőt meg sem akarjuk érteni. Megelégszünk saját zárt világunk normarendszerével, aki elfogadja, azt elfogadjuk, aki nem, azzal szóba sem állunk.
Sértődötten utasítunk vissza minden olyan kijelentést, ami nem egyezik a mi véleményünkkel. Mindent támadásnak tekintünk, ami bármilyen szinten eltér attól, ahogy a világot mi magunk elképzeljük. A Kollektív Tudat szétesett, a világ egy súlyos (még az is lehet, hogy gyógyíthatatlan) kollektív tudathasadásban szenved. Nem a múltat kell a múlt nélküli tömegre rátukmálni, hanem értelmes jövőképet kell felmutatni neki. De hogyan lehet egyáltalán hitelesen megszólítani ezt a tömeget, hogy bizalmatlanságát levetkőzve hitelesnek érezze azt, aki hozzá szól, és őszintének azt, amit mond? Az emberek megelégelték, és végtelenül belefáradtak a sok hamis próféta, fogadatlan prókátor és élősködő politikus hamis, önző szándékkal tett ígéreteibe. Könnyű a gyermeki tudatlanság szintjén megrekedt tömeget az orránál fogva vezetni. Könnyű a reményvesztetteket állszent ígéretekkel hitegetni. Könnyű a jobb sorsra áhítozókat hamis látszatokkal kecsegtetni.
Az életkor meghosszabbodásával, a csecsemőhalandóság visszaszorulásával, az ipari- technikai- és technológiai forradalmakkal az emberiség fejlődése hiperbolikus ütemet vett fel egyfelől technikai értelemben, másfelől tömegét tekintve. Ez már nem fejlődés a hagyományos értelemben, hanem versenyfutás. Képes-e a technikai haladás lépést tartani a népességnövekedéssel? Békés úton jutunk el egy dinamikus egyensúlyi állapotba, vagy erőszakos módon próbáljuk megakadályozni az emberiség túlnépesedését? Lehet a globalizáció ellen küzdeni, de teljes mértékben értelmetlen. Ez egy adottság, objektív tényszerű valóság: ma már több mint hat és fél milliárdan vagyunk, és ráadásul ennek az irdatlan tömegnek több mint fele városlakó. A problémát tovább bonyolítja, hogy a 21. századra ez a lázas versenyfutás nem csak minket, de magát a bolygót is úgy felhevítette, hogy miközben versenyt futunk a túlélésünkért, pont azt tesszük tönkre, ami a túlélésünk alapja, magát a Földet, ahol élünk.
Majd holnap
Lehet-e, szabad-e, van-e értelme, és ami a legfontosabb van-e elegendő idő ezt a megzavarodott világot másként visszatükrözni, mint felmutatni a maga ellentmondásos, kiúttalan útkereséseit, zsákutcáit, melyek abból fakadnak, hogy nyomasztóan ránk telepednek a múlt hazugságai.
Jobb, ha inkább homokba dugjuk fejünket, és formálisan fenntartjuk annak látszatát, hogy sziklára épült erős vár a múltból ránk hagyományozott keresztény világ? Mi értelme azzal ámítani magunkat, hogy mi, gyarló földi halandók, akik ma ugyan még nem vagyunk képesek ellenállni a jelen – pénzdiktálta, démoni, pazarló – kísértéseinek, holnap valamilyen isteni sugallatra egyszer csak szánva-bánva vétkeinket, ruhánkat megtépve meggyónjuk összes bűneinket a Mindenhatónak, aki nagy kegyesen megbocsát majd nekünk, visszafogad Magához, és mi ismét alázatos istenfélő jámbor lelkekké válunk? Ha valakiktől világéletemben szerettem volna messze-messze távol tartani magam, azok a „majd holnap”-ozók, hol árnyékozók, de mindig szürke, mindentől rettegő, mindenről lemaradó, gyáva, célnélküli, cél nélkül halogatók voltak! Miattuk dermed meg a világ, és válik megélhetetlenné, kilátástalanná, sötétté és elviselhetetlenné.
Ismerjük be végre: átvertek bennünket! Lehet, hogy nem szándékosan, lehet, hogy nem minket akartak átverni, de a jelen szempontjából ez már mindegy. Álszent gyermekmesékkel áltattak és altattak el bennünket évszázadokon keresztül kizárólag azért, hogy a kisebbség kezében összpontosuló hatalom, hű, engedelmes és vak Ólomkatonái és/vagy Barbiebabái legyünk. De ma már, ha még csak formálisan is, de a hatalom, a döntés joga a mi kezünkben van. Már kimondhatnánk, ha tudomásunk lenne róla, ha úgy éreznénk, ha mernénk, és ha érdekünkben állna, hogy nem akarunk tovább hazugságban élni. Már nem kiszolgáltatott, jogokkal soha nem rendelkezett vagy jogaiktól megfosztott rabszolgák, jobbágyok, cselédek vagy bérmunkások vagyunk, akik az örökkévalóságig hülyíthetők a hatalom által kisajátított, és mézes-mázasan felkent ostyaként adagolt vallásokkal és ateista ideológiákkal.
Merjük-e legalább sajátmagunkban, és sajátmagunknak elismerni, hogy átvertek bennünket, és nincs más módja kirángatni a kátyúból ezt az alvázig sárba süllyedt, füstölő, sivító, bűzös égett gumiszagot árasztó, kipörgő kerékkel egyhelyben toporgó, pánikba esett világot, mint elvetni önáltató hazugságainkat? Merjük-e vállalni saját sorsunk önálló irányítását, tudjuk-e és akarjuk-e vállalni tetteinkért a felelősséget?
Vagy csak leizzadva, idegesen (de lelkünk mélyén kaján vigyorral) motyogunk Istennek, mint érettségiző diák vizsgáztatóinak, miközben azon töpreng, hogy mi haszna is származik abból, ha leérettségizik, gyermekből felnőtté válik, és attól kezdve már nem kenheti másokra a felelősséget. Hát ez a dilemma tartja vissza korunk 20-as, 30-as. 40-es, 50-es (stb..) generációit a felnőtté válástól. Inkább önként és dalolva lemondanak a gengszterváltó, vagy inkább csak metamorfondírozgató korunk által felkínált, és a Szovjetunió összeomlását követően ölükbe pottyant döntési jogukról, átruházva – hozzájuk hasonlóan döntésképtelen – farizeus, megélhetési politikusoknak, minthogy kimondanánk végre: „Istennek több dolga is van földön és egen, jó Horatio, mint minket pátyolgatni idétlen időkig”.
Írásaim Rólunk, a Második Világháború óta felnőtt, de soha felnőtté nem vált hitevesztett generációkról, a 90-es évek óta az izmusoktól megkímélt, illúziókat kergető és még fel sem nőtt generációkról, valamint az ezred- és éghajlatforduló óta rettegésben élő Világról szól, a hétköznapi, milliárdnyi, apró, önámító hazugságocskáinkról (vagy ócska hazugságainkról), melyek a végén egy hatalmas kollektív hazugsággá állnak össze.
Nekünk kell itt és most kijelölni az irányt, megoldani a mai kor nagy dilemmáját:
– Vállaljuk-e (így „harminc perccel a háború előtt”) sorsunk – felnőtt emberhez illő és emberhez méltó – felelősségteljes irányítását;
vagy
– újból mély álomba ringatjuk magunkat – felmentve magunkat minden felelősség alól, azzal a kényelmes önámítással áltatva magunk, hogy „Rajtam aztán semmi sem múlik!”, fejünket homokba dugva, magunkat csábító és kábító eszmékkel belőve –, és gyermeki infantilizmussal átmulatjuk az „Utolsó Éjszakát”, vállalva ezzel, hogy álmunkban, felkészületlenül tör ránk a halál.
A történelem a kvantumfizika tükrében
Ameddig a történelemmel csak egy kiválasztott kisebbség foglalkozhatott, ameddig csak a győztesek szemszögéből vizsgálták a múltat, ameddig mindent készpénznek, sőt szentírásnak kellett elfogadni, amit kőtáblába véstek, vagy papírra vetettek, addig úgy képzeltük, hogy a múlt determinált, és annál jobb következtetéseket tudunk a jövőre tenni, minél jobban ismerjük a múltunkat. Konzervatív világok esetében ez még igaz is lehet. A mai gyorsulva változó világunkban viszont a múlt éppoly bizonytalan, mint a jövő. Már csak valószínűsíthetünk dolgokat, de teljes bizonyossággal a múltról éppúgy nem tudunk semmi konkrétat mondani, mint a jövőről. A világ olyan, amilyennek elképzeljük, és ez igaz a múltra, a jelenre és a jövőre egyaránt. A múlt nem mindenki számára jelenti ugyanazt a valóságot, ahány ember annyiféle történelem, ami napjainkban már több mint 6.7 milliárdnyi különböző „történelemkönyvet” jelent. Aki úgy képzeli, hogy bármit is bizonyossággal állíthat a múltról, azt ugyanúgy prófétának lehet tekinteni, mint azt, aki előre látja a jövőt.
Az ezerarcú, arcnélküli tömeg
Többen vagyunk ma a Földön, mint az emberiség történelmének korábbi korszakaiban együttvéve, és nemcsak hogy többen vagyunk, de az ezerarcú tömeg összes arcát egyszerre is mutatja, így múlt, jelen jövő összemosódik és a tömeg egy gigantikus, heterogén masszává áll össze. Ezzel párhuzamosan a tömeg mozgási energiája is kritikus mértékben megnőtt, sőt gyorsuló ütemben növekszik. Egy szupervulkánra emlékeztet, mely mindent elpusztító erővel készül kitörni.
A tömeg egyfelől ezerarcú, mert attól függően, hogy melyik arcát mutatja, vannak, akik:
– emberszámba sem veszik, rabszolgának, vagy egyszerűen csak piaci árunak tekintik;
– birkanyájnak tekintik, és az orránál fogva vezetik;
– termelőerőnek fogják fel, és kizsákmányolják;
– kihasználják az erejét, és élősködnek rajta;
– megrettennek az erejétől, és megpróbálják kiirtani;
– kényeztetik, és ezzel veszélybe sodorják az egész Földet.
Másfelől a tömeg arcnélküli, mert nem egyedei különbözősége, hanem hasonlósága teszi tömeggé, és mindegy, hogy milyen karakterű emberekből áll össze, mint tömeg mindig ugyanazt a jelleget ölti. A tömeg önmagában tehetetlen, és ha a ráható erők eredője zérus, akkor nyugalomban marad. A másik alaptulajdonsága a tömegvonzás. Minél nagyobb egy tömeg, annál nagyobb erővel szippantja magába a környezetében található egyedeket. Bár ez biztonságérzetet nyújt az egyes ember számára, ugyanakkor elveszíti egyéni karakterét.
A határozatlansági elv
Az ezerarcú, arcnélküli tömeg viselkedése hasonlatos az atommag körül keringő elektronéhoz.
A kritikus, a kritikátlan és a kritikán aluli tömeg
Ha a tömeg létszáma meghalad egy küszöbértéket, akkor a mennyiség átcsap minőségbe, és olyan belső energiák szabadulnak fel, amelyek – lázadások, forradalmak, polgárháborúk kirobbanásával – földrengésszerű társadalmi átrendeződéseket okoznak.
Ameddig a tömeg kritika nélkül elfogad mindenféle eszmét, addig az orránál fogva vezethető.
A kritikán aluli tömeget egyszerűen csak csürhének, más szóval csőcseléknek hívjuk.
José Ortega y Gasset
Egy statisztikai adat
(1930)
Életünk, mint lehetőségek tára, nagyszerű, dúsgazdag és minden történelmileg ismert, korábbi élet felett áll. Ám épp nagy formátuma miatt túllépett minden múltból örökölt medren, elven, mértéken és eszményen. Életszerűbb élet, mint bármelyik előzménye, ezért talányosabb is. Nem tud eligazodni a múltban. Magának kell kitalálnia a sorsát.
Az élet mindenekelőtt az, amivé lehetünk, a lehetséges élet, ugyanakkor – épp emiatt – választás is: választanunk kell a lehetőségek közül, hogy ténylegesen mivé válunk. Az élet ebből a két lényegi elemből áll, körülményekből és választásokból. A körülmények – a lehetőségek – életünkben adottak és ránk kényszerítettek. Ők alkotják azt, amit világnak nevezünk. Az élet nem választhatja meg a világát, élni tulajdonképpen nem egyéb, mint belekerülni egy meghatározott, megmásíthatatlan világba: ebbe, a jelen világba. A világ a sorsszerűségnek életünkben jelenlévő dimenziója. Ám az élet sorsszerűsége nem hasonlít a mechanika törvényeihez. Mi nem puskagolyóként vettetünk a létbe, melynek előre és tökéletesen meghatározott a röppályája. Ennek épp ellenkezője az a sorsszerűség, amelybe belezuhanunk, amikor ebbe a világba – a világ mindig ez a világ, a jelen világ – kerülünk. Nem egy bizonyos röppályát szab ránk, hanem többet, s ezzel arra kényszerít bennünket, hogy… válasszunk. Hát nem meghökkentő életünk természete?! Az élet sorsszerű kényszer, hogy gyakorolja az ember a szabadságot, hogy válasszon, mivé lesz ezen a világon. Egyetlen pillanatra sem kapcsolhat ki ez a választási kényszer. Még amikor kétségbeesésünkben átadjuk magunkat a dolgok sodrásának, akkor is választottunk: azt, hogy nem választunk.
Tévedés következésképpen azt állítani, hogy az életben „a körülmények döntenek”. Épp ellenkezőleg: a körülmények a válaszút, mindig új válaszút, ahol döntenünk kell. S ott a jellemünk dönt.
Mindez érvényes a társadalom életére is. Ott is először felbukkannak különböző lehetőségek, utánuk pedig egy megoldás, amely kiválasztja s eldönti, melyik lesz a közösségi élet konkrét formája. A megoldás az adott társadalom jellegétől vagy pedig – s ez ugyanez – az uralkodó embertípustól függ. Korunkban a tömegember uralkodik; ő dönt. Nehogy azt mondják, hogy ez már a demokrácia, az általános választójog idején is így volt. Az általános választójog gyakorlásakor nem döntött a tömeg, szerepük mindössze arra korlátozódott, hogy egyik vagy másik kisebbség döntését támogatták. A kisebbség „programokkal” állt elő – micsoda remek szó! A programok tulajdonképpen a közösségi élet programjai voltak. S bennük arra buzdították a tömeget, hogy fogadjon el egy döntési tervet.
Ma egészen más a helyzet. Ha figyelemmel kísérjük azoknak az országoknak a közéletét, amelyekben a tömeguralom a legelőrehaladottabb – a mediterrán országokról van szó –, meglepetéssel tapasztaljuk, hogy a politika egyik napról a másikra él. Rendkívül különös jelenség ez. A közhatalmat a tömegek képviselője gyakorolja. A tömegnek pedig akkora hatalma van, hogy minden lehetséges ellenzéket megsemmisített. Oly megingathatatlanul és fölényesen birtokolja a közhatalmat, hogy ennél erősebb kormányzási pozíciót nemigen találni a történelemben. A közhatalom, a kormány mégis a jelennek él; nem kecsegtet szabad jövővel, nem tartja magát a jövő ékes hírnökének, se valami kezdetfélének, amelyről elképzelhető, hogy még kibontakozik, vagy kifejlődik. Röviden: életprogram és terv nélkül él. Nem tudja, merre halad, mert tulajdonképpen nem is halad, nincs is előre meghatározott iránya, se várható útvonala. Önigazolásként ez a közhatalom egyáltalán nem hivatkozik a jövőre, épp ellenkezőleg; bezárkózik a jelenbe, s teljesen őszintén kijelenti, hogy „a kényszerítő körülmények miatt rendkívüli kormányzási forma vagyok.” Tehát a sürgető jelennel s nem a megtervezendő jövővel érvel. Ezért aztán minden tevékenysége arra szorítkozik, hogy óráról órára elkerülje a konfliktusokat; nem oldja meg, csak egy időre elodázza őket, amihez minden lehetséges eszközt felhasznál, még azon az áron is, hogy azzal még több és nagyobb összetűzésnek néz hamarosan elébe. Mindig is ilyen volt a közhatalom, amikor közvetlenül a tömegek gyakorolták: mindenható és múlandó. A tömegemberre az jellemző, hogy céltalanul él, s ide-oda sodródik. Ezért nem épít semmit, jóllehet lehetőségei hatalmasak, akárcsak az ereje. És korunkban ez az embertípus dönt. Vegyük hát szemügyre a jellemét.
Honnan ered ez a rengeteg tömeg, amely most ellepi és túlzsúfolja a történelem színterét?
Werner Sombart, a nagy közgazdász néhány éve egy roppant egyszerű adatot közölt, ami furamód nem tudatosodott a jelen kérdéseivel foglalkozó elmékben. Ez a felettébb szimpla adat önmagában is felfedi, hogyan látjuk a mai Európát, vagy legalábbis közelebb visz bennünket a tisztánlátáshoz. A következő századtól egészen 1800-ig – vagyis teljes tizenkét évszázad alatt – vagyis teljes tizenkét évszázad alatt – Európa lakossága nem érte el a 180 milliót. De aztán 1800 és 1914 közt – tehát alig több, mint száz év alatt – Európa lakossága 180 millióról felszökik 460 millióra! Gondolom, e két szám közötti különbség nem hagy kétséget afelől, hogy mennyire termékeny volt az elmúlt száz esztendő. Három nemzedék alatt óriási embertömeget teremtett, ami a történelem színterén valóságos emberáradatként mindent elöntött. Ez az adat, ismétlem, egyrészt önmagában is elég, hogy megértük a tömeg uralmát, s mindazt, ami megnyilvánul és tükröződik benne. Másrészt konkrét adalékként hozzá kell tennünk az élet gyarapodásának fentebb leírt jelenségéhez.
Ez az adat egyszersmind az is jelzi, hogy mennyire indokolatlan egyes új országok, például az Egyesült Államok fejlődése iránti csodálat. Álmélkodunk növekedésén – száz év alatt elérte a százmillió lakost –, pedig Európa gyors szaporodása az igazán ámulatos. Íme egy újabb ok, mely cáfolja azt a tévhitet, hogy Európa amerikanizálódik. Amerikának még csak a legjellemzőbbnek tekinthető vonása – a lakosságnövekedés gyorsasága – sem kizárólagos tulajdonsága. A múlt században Európa sokkal nagyobb mértékben gyarapodott, mint Amerika. Amerika Európa feleslegéből alakult ki.
Jóllehet Werner Sombartnak ez az adata nem vált kellőképpen ismertté, Európa jelentős népességnövekedésének zavaros jelensége önmagában is épp elég szembeötlő ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Tudniillik a jelzett számokban engem nem a népességnövekedés ténye foglalkoztat, hanem az, hogy a számok közti különbség szédítő növekedési sebességet mutat. Ez érdekel most bennünket. Merthogy ez a szédítő sebesség azt jelenti, hogy meg-megújuló rohammal oly gyors iramban kerültek be nagy-nagy tömegek a történelembe, hogy nem lehetett könnyen átitatni őket a hagyományos kultúrával.
És valóban, az átlagember lelke ma Európában jóval egészségesebb és erősebb, mint amilyen a múlt szászadban volt, ugyanakkor sokkal egyszerűbb is. Ezért kelti olykor az a benyomást, hogy tulajdonképpen egy régi civilizáció mélyéről váratlanul felbukkant ősember. Mi mást tehettek az iskolák – pedig a múlt század mennyire büszke volt rájuk – , mint hogy megtanították a tömegeknek a modern technika eljárásait, nevelni azonban már nem tudták őket. Eszközt adtak a kezükbe, hogy eredményesen tudjanak élni, de a történelmi feladatokhoz szükséges fogékonyságra már nem futotta; sebtében beléjük töltötték a modern eszközök gőgjét és hatalmát, ám szellemüket már nem. Ezért aztán hallani sem akarnak a szellemről, s az új nemzedékek úgy készültek birtokba venni a világot, mintha a világ előzmények nélküli, régi gondok-bajok nélküli földi paradicsom volna.
Tehát a múltszázadé a dicsőség és a felelősség is, hogy a történelem színpadára szabadította a nagy embertömegeket. Épp ezért ebből a tényből kell kiindulnunk, ha igazságosan akarjuk megítélni a XIX. századot. Bizonyára volt benne valami rendkívüli, páratlan, ha ilyen emberek termettek talaján. Komolytalan és nevetséges eljárás volna, ha most régebbi korok nyomán előnyben részesítenénk valamilyen elvet anélkül, hogy előtte bizonyságát adnánk: felfogtuk és megpróbáltuk megemészteni ezt a nagyszerű tényt. Az egész történelem egy hatalmas laboratóriumhoz hasonló, amelyben már minden elképzelhető kísérletet elvégeztek, hogy megtalálják, mi a képlete az „ember-növénynek” kedvező közéletnek. S túllépve minden lehetséges álokoskodáson ahhoz a tapasztalathoz jutunk el, hogy ha az emberi magot két elvvel tápláljuk – a liberális demokrácia és a technika elvével – akkor egyetlen évszázad alatt Európa népessége megháromszorozódik.
Ha nem akarunk őrültnek látszani, ez a nagy erejű tény el kell hogy vezessen bennünket néhány következtetéshez: az első az, hogy a közélet máig ismert formái közül a technikára épülő liberális demokrácia a legjobb típus; a második, hogy ez az életforma bizonyára nem az elképzelhető legjobb típus, de bármilyen új elképzelésnek meg kell majd őrizni ennek alapelveit; a harmadik pedig, hogy öngyilkosság minden visszatérés bármely XIX. századinál alacsonyabb rendű életformához.
Ha mindezt teljes világossággal megértettük, amit egyébként a jelenség világossága is megkövetel, elengedhetetlen, hogy ne forduljunk szembe a XIX. századdal.
Amennyire nyilvánvaló, hogy volt benne valami rendkívüli és egyedülálló, ugyanúgy az is világos, hogy kétségtelenül voltak alapvető hibái, alkati fogyatékosságai, ha egyszer egy olyan emberfajtát hozott világra – a lázadó tömegembert – aki közvetlen veszélynek teszi ki azokat az elveket, amelyeknek létét köszönheti. Ha ez az embertípus továbbra is uralja Európát és végleg övé a döntés joga, harminc év sem telik bele, s földrészünk visszahanyatlik a barbárságba. Ugyanolyan könnyen semmivé lesz egy sor jogi és anyagi technika, mint ahogy már annyiszor feledésbe merült egy-egy gyártási titok. És akkor sorvadásnak indul az élet. A lehetőségek jelenlegi gazdagságából igazi fogyatkozás, hiány, aggasztó erőtlenség lesz; valódi hanyatlás. Tudniillik a tömegek lázadása pontosan egybeesik azzal, amit Rathenau „a barbárok vertikális hódításának” nevezett.
Tehát nagyon is fontos, hogy alaposan megismerjük ezt a tömegembert, aki lehet a legfőbb jónak és a legfőbb rossznak is megtestesítője.
És ma már 6.7 milliárdan vagyunk!
